Nyilván az elmúlt hét toptémája, a „Baltás gyilkosos projekt”. Számtalan cikk, bejegyzés, fórumhozzászólás és komment jelent meg a témában, ami önmagában nem baj, sőt. Viszont nekem mégis van némi hiányérzetem, ugyanis ezen irományok elsöprő többsége kizárólag egy irányba hajlandó tekinteni, kizárólag arra hajlandó koncentrálni, hogy mi magyarok, saját szakállunkra bizniszeztünk és elkúrtuk. Pedig számtalan más verzió merül fel és bármilyen furcsa is, ez köztük az egyik legvalószínűtlenebb. Már csak azért is, mert nehéz elképzelni, hogy itt a nagy tárgyalgatások közben (egy ilyen horderejű kérdésben) ne kopogtatott volna be az USA (CIA), Izrael (MOSZAD) vagy éppen az EU (hogy az oroszokat már meg se említsük), ha az érdekeik úgy kívánták volna. Márpedig érdekeik vannak abban a térségben, nem is kicsik, erről majd lejjebb bővebben is.

Azzal a verzióval, miszerint mi ezt az egészet annyira titokban csináltuk, hogy a fennemlített szervek még csak nem is sejtettek semmit, én inkább nem is foglalkoznék, ugyanis annyira röhejes még a feltételezés is, hogy kár a szót vesztegetni rá. Elég talán annyit megemlíteni, hogy Örményországban már hetekkel a kiadatás előtt voltak tüntetések az üggyel kapcsolatban. Na most tényleg komolyan gondolja bárki is, hogy az ami örmény diákok körében teljesen nyilvános, az titok maradhat ezen szervezetek előtt? Elvégre itt azért nem amatőr kiscserkészek hobbiegyleteiről van szó...

Akkor talán csapjunk is bele! Megpróbáltam sorba szedni a különböző elméleteket, azt mindenképp megjegyezném, hogy a sorrend nem a „valószínűségi faktor” alapján alakult ki, hanem hasráütésre. Értsd úgy, nem az általam legvalószínűbbnek tartott van elöl és a legvalószínűtlenebb a végén. Lehetne a bejegyzés mottója az is, hogy a nagypolitika és a diplomácia, az a játszótér, ahol nem feltétlen azt mondják, amire gondolnak, sokkal inkább azt, amit a külvilág hallani szeretne. Éppen ezért, ha valaki azt nyilatkozza, hogy aggódva figyeli az eseményeket, azért még ne vegyünk mérget arra, hogy a háttérben nem a kezeit dörzsölgeti elégedetten...

Mi magyarok voltunk, saját szakállunkra:

De viszont nem vagyunk lúzerek. Szóval a magyar kormány kitalálta magának, hogy megadja azt amire az azeriek vágynak, azaz Safarovot, cserébe némi viszonzásért (mondjuk magyar cégek kinti alkalmazása), esetleg egy 3 milliárd eurós befektetés. A nagyhatalmakat meg vagy nem különösebben érdekelte az ügy (ezt azért kötve hiszem) vagy mindenki megtalálta benne a maga érdekét, így úgy tettek, mintha nem érdekelné őket a dolog. Akárhogy is, az üzlet létrejött, az azeriek meg nem angolosan távoztak, hanem (egyesek szerint) a lé már a kasszában, megvették a megfelelő mennyiségű kötvényt és valójában ez áll az elmúlt időszak látványos forinterősödése mögött (ezt azért kicsit valószínűtlennek tartom, de legyen itt ez is). Valószínűbb viszont, hogy a lé még nincs a kasszában. Az történt ugyanis, hogy Orbánék is számítottak a „viharos fogadtatásra”, így úgy gondolták, nem kéne tovább hergelni senkit, inkább jegelik a bizniszt. Mondjuk úgy 1.5 évre. Már csak azért is, mert (gondolom nagy titkot nem árulok el vele) 2014-ben választások lesznek és ugyan melyik miniszterelnök ne örülne annak, ha választási évben az ölébe pottyanna egy 8-900 milliárd forintos „szabad felhasználású hitel”, mely felettébb alkalmas lehet a választópolgárok demokratikus megvesztegetésére. De, hogy egyértelműbben fogalmazzak: hangulatjavító intézkedések meghozatalára és pláne azok finanszírozására.

Az unió volt a háttérben:

Mármint az európai. Elsőre talán hihetetlennek tűnik, de ha megvizsgáljuk a történteket, arra a következtetésre jutunk, hogy minimum sanszos, hogy nyakig benne voltak. Bevallom, szerintem mind közül ez a verzió tűnik a legvalószínűbbnek. Hogy miért? Mert túl sok a „véletlen egybeesés” és általában ilyenkor nem alaptalanul kiállt fel az ember: ennyi véletlen bizony nem lehet!

De mindenek előtt tisztázzunk egy dolgot. Azerbajdzsán hivatalosan kérte a „baltás gyilkosként” elhíresült Safarov kiadatását. Az Európa Tanács álláspontja (és szabálya valamint bevett gyakorlata) ilyen esetekben az, hogy amennyiben az elítélt és az anyaország is kéri a fogvatartott kiadatását, akkor minden eszközzel elő kell mozdítani a kiadatás létrejöttét. És mivel az azeriek azt is vállalták (írásban is), hogy nem változtatnak az ítéleten, így innentől kezdve már csak nagyon komoly „diplomáciai bonyodalmak” árán lehetett volna megtagadni a kiadatást. Ugyanis arra hivatkozni, hogy nem hiszünk az ígéretben, kvázi azt üzenni egy másik ország kormányának, hogy piti kis hazudozók vagytok, az a diplomáciában felér egy mélytúrhával dúsított pofán köpéssel. Amit nyilvánvalóan sem az Unió, sem mi nem szívesen vállaltunk volna be.

Nem titok, az Unió már évek óta töri a fejét azon, hogy hogyan lehetne szabadulni a Gazprom-függőségből. Az sem titok, hogy már évek óta folynak tárgyalások az Unió és Azerbajdzsán között és nem is eredménytelenül. Egyértelmű, hogy Európa számára Azerbajdzsán jelenti a Kaszpi-tenger térségében lévő gázkészletek kulcsát. Nem régi hír, hogy újabb hatalmas (több száz milliárd köbméter kitermelésére alkalmas) gázlelőhelyet fedeztek fel Azerbajdzsánban. (és a franciák nagyon előzékenyen már jelezték is, hogy segítenének a kiaknázásban) Elég egyértelműen kezd körvonalazódni, hogy az Unió számára a térség legfontosabb partnere Azerbajdzsán lett. (mér' akarnák akkor mélytúrhával dúsított pofán köpéssel illetni?) És akkor jöjjenek a furcsa „véletlenek”. Miközben Magyarország előrehaladott tárgyalásokat folytat a baltás kiadatásáról, Európa-szerte házkutatások és lefoglalások zajlanak a Gazprom partnereinél. Majd mikor létrejön a kiadatás, két napra rá az Unió nyilvánosan is támadást indít a Gazprom ellen. Tehát összefoglalva: az egyik tagállam épp gesztust gyakorol a szép lassan gáznagyhatalommá avanzsáló Azerbajdzsán felé, eközben a többi tagállamban teljes gőzzel folyik a terep előkészítése a Gazprom „lerohanásához”, majd mikor mi megtesszük ezt a bizonyos szívességet a gáznagyhatalom felé, két napra rá az Unió megindítja a támadást. Vajon ezek pusztán véletlenek lennének? Nyilván azért az Unió is úgy gondolta, hogy az azeriek kicsivel nagyobb diplomáciai érzékenységről tesznek majd tanúbizonyságot az ügyben és „pihentetik” Safarovot (mondjuk egy luxusbörtönben vagy házi őrizetben), aztán 1-2 év múlva (kicsivel kisebb felhajtással) „fű alatt” elengedik. Nem ez történt, így azért van némi fejvakargatás.

Érdekes az Unió kommunikációja is az ügyben. Pláne annak tükrében, hogy az elmúlt években folyamatosan „beszólogattak”, kritizáltak minket, amolyan fekete bárányok lettünk. Sokszor akkor is bőszen ostoroztak, amikor nem feltétlen volt okuk rá. Most meg... A hivatalos kommunikációban „jóhiszeműen eljáró Magyarországról”, „megtévesztett Magyarországról” beszélnek. Na most őszintén, az elmúlt évek tapasztalatai alapján, ezt kaptuk volna, ha mi valóban suttyomban, az Unió kizárásával, csak úgy a saját szakállunkra bizniszelve okoztunk volna ilyen diplomáciai bonyodalmakat? Ugye, hogy nem? Ez sokkal inkább arra utal, az Unió vezérkara most azon az állásponton van, hogy ezt bizony együtt kúrtuk el, együtt is kell helyrehozni, de legalábbis orbitális pofátlanság lenne, ha azzal szívatnánk a magyarokat, hogy bűnbakot csinálunk belőlük. És láss csodát, a független Svájc már siet is, hogy ő bizony „mosdatna” minket. Na ja, gondolom minket imádnak annyira, hogy hirtelen ilyen segítőkészek, még véletlenül sem valami nagyobb hal kérte meg őket...

Szóval a jó öreg európaiak, ha nem is szervezték vagy elősegítették az ügyet, de minimum igyekeztek minden fél tudtára adni, hogy nem lenne éppen Európa érdekeinek ellen való, ha ez a paktum megköttetne. Aztán szép csendben visszavonultak és rákoncentráltak a „Gazprom problémára”.

Az USA volt:

Naná! Történhet bármi is e sártekén úgy, hogy az USA, közelebbről a CIA ne lenne könyékig benne? Persze, hogy nem. És mint tudjuk, a CIA csak arról nem tud, amiről nem akar tudni. Elvégre mégiscsak a Világ egyik legjobb (ha nem a legjobb) titkosszolgálatáról van szó. Szép is lenne, ha ők nem tudnának arról, amiről örmény diákok igen, örmény szervezetek meg hetekig tiltakoznak miatta.(joggal feltételezhetjük, hogy a CIA nem a magyar közszolgálati médiumokból tájékozódik) Tehát a CIA pontosan tudta, miről tárgyalgat egymással a magyar és az azeri kormány (már ha eleve nem ők intézték úgy a háttérben, hogy a két kormány egymásra találjon) és izgatottan várta a végkifejletet. Esetleg a megfelelő csatornákon finoman jelezték is a magyar kormány felé, hogy az Egyesült Államoknak nem lenne éppen ellenére, ha az üzlet megköttetne. Ez persze egy cseppet sem zavarja abban az USA külügyét, hogy olyanokat nyilatkozzon: „Az elnök aggódva figyeli a fejleményeket”. Na persze. El tudom képzelni, hogy bár az elmúlt bő 60 évnek nem volt egyetlen napja sem, mikor az USA-nak ne lett volna egyértelműen kőkemény érdeke az „orosz térség” de stabilizálása, most hirtelen aggódva figyeli az „orosz térség” de stabilizálódását. (ne legyen kétségünk afelől, hogy a CIA berkein belül ma is alapnak számít az a nézet, hogy ami rossz Oroszországnak, az jó az USA-nak) Ennél már csak az lett volna szebb, ha az amerikai külügyminiszter azon kezd el aggódni, hogy micsoda tragédia lenne, ha a helyzet elmérgesedése után az Egyesült Államoknak kéne bevonulnia, rendet tennie (majd teljesen véletlenül bizonyos szinten ott ragadnia) egy olyan olyan országba, ami teljesen véletlenül tele van kőolajjal és földgázzal. És az ilyesmi ugye annyira de annyira távol áll az USA-tól...

Persze azt se feledjük, hogy közelegnek a választások. Ilyenkor mindig jól szokott jönni egy kis csetepaté, amelyben az USA az igazság bajnokaként, a demokrácia védelmezőjeként tetszeleghet. Valamiért zabálják ezt az imázst a jenki szavazók...

És azért Iránra is gondoljunk. Azt az Iránt, amire már évek óta feni a fogát Amerika. Csak hát fennáll az az apró pici gond, hogy az „iraki baki” óta már nem elég annyit mondani, hogy szerintünk ilyen vagy olyan titkos fegyverek vannak abban az államban, hanem kicsit konkrétabb indok kell egy ország lerohanásához. Mondjuk ha az a bizonyos ország fegyveres konfliktusba keveredik. Márpedig, aki kicsit is ismeri a térség viszonyait, az pontosan tudja, hogy gyerekjáték lenne egy azeri-örmény konfliktusba Iránt is belekeverni. (gondoljunk csak az Iránban élő bő 20 milliós azeri kisebbségre) Márpedig ha sikerül belekeverni, bármilyen szinten (akár csak fegyverszállítást rábizonyítani), akkor máris nyitva a kapu Amerika Iránnal kapcsolatos vágyainak beteljesüléséhez. Ha netán mégsem sikerülne belekeverni, az sem rossz, hiszen ha Irán tétlenül, a háttérben meglapulva nézi, ahogy keresztények zaklatnak egy baráti, muzulmán országot, nos az komoly pofára esés lenne számára. Mondjuk úgy, óriásit zuhanna a presztízse a környező népek (és nem mellesleg a saját nemzete) szemében. Bárhogy alakul is, Irán nem ússza meg komoly pofon nélkül. Így bár az USA hivatalosan aggódik, arra azért ne vegyünk mérget, hogy „nem hivatalosan”, a háttérben kéjes vigyorral az arcán dől hátra a CIA vezérkara és elégedetten dörzsölgetik a kezeiket...

Izrael volt:

Valljuk be, nem kell sokáig keresgélni, hogy megtaláljuk azt az államot, amely még az USA-nál is jobban szeretné már végre nyakon csapni Iránt. És ismerjük el (anélkül, hogy bárki mellé állnánk az arab-zsidó vitában), erre azért valóban minden oka megvan. Irán nyíltan antiszemita állam, kimondott célja (mely az alkotmánya egyik alappillére), Izrael állam és vele a zsidó nép elpusztítása. Nyilván ez már önmagában elég ahhoz, hogy Iránt ne fenyegesse az a veszély, miszerint Izrael-szerte hisztérikus imádat tárgyává válik. Ráadásul ez az Irán igencsak intenzíven érdeklődik az atomtechnológia iránt. És több, mint sanszos, hogy ezt a technológiát nem csak és kizárólag az erőművekben szeretné alkalmazni. Afelől meg senkinek ne legyenek kétségei, hogy ha Irán valamilyen úton atomtöltetekhez jutna, azt hol próbálná ki...

Nem meglepő tehát, ha az idő múlásával a kipák alól egyre idegesebb tekintetek szegeződnek Iránra. A zsidók, érthető módon, nem szívesen várnák meg, míg elkezd kibontakozni az atomfelhő valamelyik városuk felett, inkább már annak előtte (és lehetőleg mielőbb) „meglátogatnák” Iránt. Habár az elmúlt években Izrael már számos kokit, sallert és orbitális orrba gyűrést beígért Teheránnak, ez szemmel láthatóan semmilyen hatással nem volt. Így aztán már nagyon idejét érzik, hogy az „Ígéret szép szó...” elv alapján most már ne csak verbálisan, hanem fizikálisan is kiosztásra kerüljön néhány nehézlovassági pofon. Csak hát, minta az USA esetében is, kellene már végre egy jó ürügy. Nosza kapta magát a MOSZAD (aminek tudta nélkül még a szomszéd macska sem indul el egerészni) és jól tudván, hogy egy Hegyi Karabah-béli konfliktusba gyerekjáték lesz belerángatni Iránt, gyorsan szervezkedni kezdett. „Inkognitóban” elültette a bogarat az azeriek fülébe, ha már ilyen jókat tárgyalgatnak Európával és ilyen kulcspozícióba kerültek az unió számára, akár kérhetnének is egy kis szívességet. Mondjuk egy „nemzeti hőst”. Orbánnak meg finoman tudtára adták, hogy Izrael nem örülne, ha akadékoskodna ez ügyben, majd az „ugye mondanunk sem kell, hogy ez a beszélgetés valójában meg sem történt” mondattal becsukták maguk mögött az ajtót. Viktorunk meg osztott-szorzott és villámgyorsan jött a felismerés, Örményország haragja nagyságrendekkel kellemesebb dolog, mint a MOSZAD haragja, így csendben tette a dolgát.

Másik verzió szerint a MOSZAD nem szervezett semmit, a tárgyalások maguktól indultak, ám mikor értesültek róluk, villámgyorsan kapcsoltak, hogy „bicsak, ez pont jól jöhet nekünk” és menet közben szálltak be. Márpedig értesültek, ez nem kérdés. Ha a CIA-ről azt mondjuk, hogy csak arról nem tud, amiről nem akar, akkor a MOSZAD-ról nyugodtan kijelenthetjük, ők arról is tudnak, amiről a CIA nem akar tudni... Bárhogy is volt (az elejétől szervezték vagy félúton szálltak be), az izraeli titkosszolgálat bizony rajta tartotta figyelő tekintetét az eseményeken. És számítva az örmény reakcióra (nehéz lehetett kiszámítani) már csak arra kell ügyelnie, hogy legyen fegyveres villongás, valamint sikerüljön ebbe Iránt is belerángatni. Ez ugyebár egy MOSZAD vagy CIA kategóriájú szervezetnek (esetleg a kettőnek együtt) már valóban csak ujjgyakorlat.

Oroszország volt:

És nem csak azért, mert a házi kedvenc örményeknek már évtizedek óta fáj a foguk a Hegyi-Karabahra. Ennél súlyosabb tételek is vannak Azerbajdzsán számláján. Az oroszok a múltban is minden követ megmozgattak, hogy meggátolják az azeri gáz Európába áramlását. Még arra is hajlandóak voltak, hogy (bár semmi szükségük nem volt rá) ők maguk vegyék meg az Azerbajdzsánban kitermelt cuccot, csakhogy távol tartsák az uniótól, védve ezzel a Gazprom (tehát a saját) érdekeit. Az utóbbi években viszont, az unió-azeri tárgyalások előrehaladtával elég egyértelműen kezdett kirajzolódni a kép, komoly változások lesznek a jövőben. És valami határozottan azt súgja, ezen változásoknak nem igazán örülnek a Kreml falai közt. Nagyon nem. Lássuk be, a földgáz több (száz)milliárd dolláros üzlet. Olyan torta ez, aminek egyetlen szeletkéjéről sem mond le senki szívesen. Hát még ha mindjárt több szeletkéről is van szó. Márpedig nagyon arra megy ki a játék, hogy azeri segítséggel kigolyózzák az unióból a Gazpromot. Nyilván ezt nem egészen szó szerint kell érteni, hiszen Azerbajdzsán egyedül még képtelen lenne egész Európát ellátni, de hosszútávon mindenképp nagyon komoly piacvesztéssel számolhat a Gazprom. És a terület egyeduralkodójából, gyakorlatilag teljhatalmú cégből rövidesen „egy cég lesz a sok közül”. Érthető ha erre a gondolatra Putyin is nagyon erősen ráncolja a szemöldökét. Mert ugye melyik orosz örülne annak, ha az eddig a Gazprom (és ezzel együtt az orosz) kasszába áramló dollármilliárdok egyszer csak átkerülnének az azeri kasszába. (pláne, hogy esetleg utána mások is kedvet kapnak ehhez)

És ne feledjük azt sem, az orosz önbecsülés (nem különben Putyiné) nem nagyon engedheti meg, hogy egy ilyen piti kis állam (egykori csicskaállam) vegye magának a bátorságot és ujjat húzzon a nagy orosz nemzettel. Pedig most Grísáék pont azt figyelik nagy kerek szemekkel, hogy Azerbajdzsán bizony nagy ívben tesz az Oroszország által lefektetett (íratlan) szabályokra, alaposan belekavar a jól leosztott lapokba és jóízűeket turház az orosz húsosfazékba. Ezidáig büntetlenül. És a „büntetlenül” dolog több okból is gondot okoz Oroszországnak. Egyrészt, ha büntetlenül teheti, akkor továbbra is megteszi, másrészt, végül még a környéken másoknak is kedvük szottyan egy jóízűt beleturházni az orosz húsosfazékba. Ezt persze az oroszok nem akarják megvárni és Putyinék úgy döntöttek, hogy még mielőtt mások is elkezdenének beleturházni a húsosfazekukba és szép lassan a környék közszolgálati köpőcsészéjévé válna az, akcióba lépnek. Mondván, épp itt az ideje, hogy megmutassák, ki az úr a szemétdombon, egyszer s mindenkorra bebizonyítsák, hogy a „nem érdemes a széllel szemben hugyozni” tétel még ma is igaz, valamint, hogy az orosz medve nem csak nagy, de a karmai is megvannak, amiket kész használni is, ha „Oroszország anyácska” érdekei az megkívánják. Márpedig „Oroszország anyácska” érdekei ezt most pont megkívánják. Így hát a KGB, illetve most már FSB „szakemberei” gyorsan összedugták a fejeiket, hogy kiötöljék, hogyan lehetne néhány saller kiosztásával rendet tenni. Nem kellett sokáig gondolkodniuk, hogy bevillanjon, örmény barátaikon keresztül lenne rá lehetőség. Putyin elégedetten dörzsölte a kezeit, a titkosszolgálat meg tette a dolgát...

Az örmények voltak:

Na most biztos sokan kapják fel a fejüket, milyen aljas kis tahó ez a blogger, hogy még lenne pofája az egészet az örmények nyakába varrni! Ezért mindenek előtt két dolgot tisztázni kell. Az egyik, hogy én erről a verzióról sem állítom (mint ahogyan a fentiekről sem) egyértelműen, hogy márpedig ez volt a háttérben. Ez (mint ahogyan a fentiek is) csak egy lehetséges verziót mutat be, nem egyértelmű állásfoglalás. A másik dolog, olvasgatva a megjelent írásokat (és az ahhoz fűződő kommenteket) arra a megállapításra jut az ember, hogy itt sokan abban a tévhitben élnek, hogy ebben a balhéban van egy jó, becsületes és kedves oldal (az örmények), akikbe most aljas módon belerúgtak a gaz és elvetemült azeriek. Persze az egyértelmű, hogy ezt a pofont most az azeriek osztották ki, de azért közel sem igaz az, hogy az ártatlan, makulátlan múltú örményeknek. Mondjuk úgy, ebben a „vitában” (hogy ilyen finoman fogalmazzak) ennél már sokkal aljasabb pofonokat sikerült kiosztaniuk egymásnak. Emlékezzünk csak a Hegyi-Karabah örmény megszállásakor bekövetkező borzalmakra, mikor is az örményen hadsereg olyan kegyetlenségekkel sokkolta Európát, melyről kontinens-szerte azt gondolta mindenki, hogy a '40-es évek elmúltával már soha többé nem következhet be. Tévedés volt, olyan népirtással szembesültünk, melynek során az élve megnyúzott azeriek vagy a terhes nők hasából kivágott magzatok és hasonló kegyetlenségek a „dolgos hétköznapok” részévé váltak. És mondjuk ki őszintén, azon katonák nagy része, akik ezeket a borzalmakat művelték, nem bitófán végezte vagy egy lepukkadt tömlöcben rohad élete végéig, hanem ma Örményország megbecsült polgárai, kvázi nemzeti hősök. Mint ahogy a háború után feléledő örmény terrorizmus is minimum a kormányuk hallgatólagos beleegyezésével mészárolta az azeri civileket. De sanszosabb, hogy a „hallgatólagos beleegyezésnél” azért több is volt a háttérben. Viszont sietnék egyértelműsíteni, nem kívánok egyik fél pártjára se állni, éppen ezért ismerjük el gyorsan (és egyértelműen), hogy az örmények szintén hasonló kaliberű ganéságokat tudnának felsorolni a múltból. Véleményem szerint ott már (objektíven) igazságot tenni nem lehet. Mindkét félnek megvannak a sérelmei és bűnei és egyiké sem kisebbek a másikénál.

Ennyi kis kitérő után, ami tényleg csak azt hivatott bizonyítani, hogy itt nem egy jó és egy gonosz oldalról van szó, hanem két egyforma oldalról, most nézzük, mi oka lehetett erre az egészre az örményeknek. Nyilván a Hegyi-Karabah. Ami ugye az örmény embernek valami olyasmi, mint a zsidóknak Izrael (vagy Jeruzsálem), tehát nincs az a pénz amiért és nincs az a szituáció amiben hajlandóak lennének lemondani róla vagy akárcsak annak egy négyzetcentiéről. Márpedig a Hegyi-Karabah továbbra is gyakorlatilag Azerbajdzsánhoz tartozik (bár elég bonyolult a helyzete), hiába próbálták meg a '90-es évek közepe táján erővel elvenni, nem sikerült. Nos ebbe a helyzetbe Örményország bevallottan nem nyugszik bele. Nem egyszer egyértelműsítették már, hogy jöhet itt akármennyi ENSZ határozat, számukra ez csak átmeneti állapot és egy pillanatra sem hajlandóak letenni arról, hogy megszerezzék a területet. (tényleg nem akarok mélyebben belemenni ebbe a vitába, de azért ismerjük el, a terület lakosainak nagyjából 90%-a örmény, így bizonyos szempontból nem is tűnik olyan irreálisnak ez az igény) Nos az örmények úgy érezték, most van itt az ideje annak, hogy ismét megpróbálják elhódítani a területet. Maguk mögött tudva az oroszt nép (és nem mellesleg az orosz hadsereg) támogatását, már csak arra vártak, hogy egy jól hangzó indokuk akadjon. Gyorsan kiötlötték a tervet (hogy ebben a tervben már eleve az is benne volt, hogy a háttérből -mondjuk az oroszokon keresztül- segítsék a tárgyalások beindulását vagy azok maguktól indultak és az örmények csak megneszelték azt és kihasználták, az mindegy is) és rohantak a Kreml-be, ahol Putyinnak és a KGB (vagy FSB) vezérkarának menten összefutott a nyál a szájában (vagy orosz szokás szerint egymás szájában) az ötlet láttán, hiszen fentebb már láthattuk, azért nekik sem lenne ellenükre kicsit „megdorgálni” az azerieket. Innentől kezdve Moszkva és az örmények már csak arra ügyeltek, nehogy kudarcba fulladjanak a tárgyalások.

És azért ismerjük be, ha minden előítéletünket félre tesszük és objektíven vizsgáljuk az eseményeket, akkor arra jövünk rá, minimum furcsa volt az örmények viselkedése. Gondolok itt arra, hogy az örmény kormány hivatalos kommunikációjából egyértelműen tudjuk, hogy tudtak a tárgyalásokról. Ők maguk állítják, hogy többször is érdeklődtek nálunk a dolgok állásáról és konkrétan Safarov esetleges kiadatásával kapcsolatban is. Tehát nem arról van szó, egyszerűen megfeledkeztek arról, hogy a „baltás gyilkos” nálunk ül és így eszükbe sem jutott, hogy ez is felmerülhet a tárgyalások során. Nem. Pontosan tudták, hogy a két kormány tárgyalásokat folytat, azt is pontosan tudták, hogy Safarov nálunk ül, mint, ahogy azzal is pontosan tisztában voltak, hogy fennáll a kiadatás elvi lehetősége. Szóval mennyire életszerű az, hogy egy kormány, egy számára ilyen kiemelt fontosságú ügyben semmi konkrét lépést nem tesz, csak néha „érdeklődik” kicsit? Logikusan azt várná az ember, hogy az adott kormány ilyen nagy súlyú esetben minden, szó szerint minden követ megmozgat az érdekérvényesítése érdekében. Tehát mindent elkövet, minden fórumon „megmozdul” annak érdekében, hogy ellehetetlenítse a kiadatást, ha az, akárcsak ötlet szintjén is felmerült a tárgyalások során, már csírájában elfojtsa. Pláne, ha az adott kormánynak egy olyan befolyásos, a Világpolitikában olyan fajsúlyos barátja van, mint Oroszország. Sem az ENSZ felé, sem az ET felé, sem a nagyhatalmak felé nem tolmácsolták esetleges aggodalmaikat, de még csak a média sem kapott semmiféle tájékoztatást tőlük. Mintha csak kínosan ügyeltek volna arra, hogy azért olyan túl nagy felhajtás ne legyen a tárgyalások körül, hiszen ha mondjuk az ENSZ kezd el élénken érdeklődni a magyar kormánynál vagy a Világsajtó kezd el nyomást gyakorolni, akkor elég sanszos, hogy visszavonulót fújnak (akárcsak átmenetileg is) a tárgyaló felek. Pláne annak fényében érdekes ez a viselkedés, hogy utána meg pillanatokon belül olyan patáliát csaptak, mintha minimum atomtámadás érte volna őket. Nos, mindenféle elfogultság nélkül vizsgálva az ügyet, azért van egy olyan érzése az embernek, hogy nem is annyira akarták ők elkerülni a kiadatást. Talán gyorsan felmérték, hogy ez akár az ő malmukra is hajthatja a vizet. Hiszen így alap lesz, hogy sikerül keményen lejáratni a Világ előtt, az ősi és kifejezetten gyűlölt ellenséget, de sanszos, hogy ezáltal komolyabb lépésekre is feljogosítva érezhetik majd magukat. Ide tartozik még az is, hogy felettébb gyanús az a gyorsaság, ahogyan az örmények lereagálták a „balhét”. Ha hiszünk a hivatalos álláspontnak (fogalmuk sem volt, hogy ez bekövetkezhet, álmukban sem gondolták volna és sokkalta őket a hír), akkor igencsak meglepő, hogy annyi idő alatt ami reálisan arra sem elég, hogy a sokkból magukhoz térjenek és a megfelelő szinteken döntést hozzanak a válaszlépésekről, ők már odáig jutottak, hogy a diplomatáik otthon vannak és orosz támogatással harckészültségben a hadseregük. Nos, aki kicsit is jártas ilyen ügyekben, az pontosan tudja, ez azért nem megy 1-2 nap alatt. Hacsak nem az történt, hogy az orosz-örmény duónak már eleve kész „akcióterve” volt a botrány kirobbanása előtt...

A TEK volt:

Ez is egy verzió, nem tudom mennyire „életképes”, de tény, hogy már ez az elmélet is kering a világhálón. Elöljáróban tisztázzuk, itt azért egy muzulmán és egy keresztény (pontosabban ortodox) ország szembenállásáról van szó. Ezáltal Safarov sokak szemében az évszázados muzulmán-keresztény harc egyik legújabb kori „hőse”. Mert ne nagyon legyen kétségünk afelől, hogy az amit Safarov tett, terroristáéknál abszolút értelemben vett hőstettnek számít. Ő „terrorberkekben” gyakorlatilag egy sztár, akinek a szabadon bocsájtása és valódi sztárrá avanzsálása talán a közel-keleti terroristáknak sem mellékes. Nos, ezen felbuzdulva a TEK olyan információkhoz jutott vagy inkább megüzenték nekik, hogy a Közel-Keleten jó néven vennék, ha Magyarország nem akadékoskodna sokat a kiadatással kapcsolatban. Abban az esetben viszont, ha mégsem köttetne meg az üzlet... Nos, akkor a fantáziánkra bízzák, mi minden történhet Magyarországon a közeljövőben. Finoman megjegyezve, hogy a mi fantáziánk nem biztos, hogy elég nagy ennek elképzeléséhez, abban viszont egészen biztosak lehetünk, az ő fantáziájuk megfelelően szárnyaló, ha terrorcselekményeket kell kiagyalni. Mindennek tudatában Hajdúék osztottak-szoroztak, vonalat húztak és alatta az jött ki, az örmény felháborodás még mindig jobb, mintha az ország tényleg a terroristák célkeresztjébe kerül. Pláne annak fényében, hogy a Nyugat már eléggé bebiztosította magát, így nagyon is reális, hogy a jövőben inkább Európa keleti régióiba tevődik át a közel-keleti terrorizmus célkeresztje. Bárhogy volt is (akár volt megkeresés, akár nem), az azért elég valószínű, hogy itt-ott állomásozó magyar katonák ide vagy oda, ezzel a gesztussal Magyarország hosszú időre leiratkozott a muzulmán szélsőségesek feketelistájáról. És azért valljuk be, nem lenne rossz érzés arra gondolni, hogy ha majd egy nagy szakállú terroristavezér a térképe fölé görnyed ott a távolban, azon morfondírozva, hol kéne lecsapni, Magyarországhoz érve az ugrik be neki, ők azok, akik elengedték azt az azeri srácot, na lépjünk tovább...

Zárásként azt tenném hozzá, én nem akarom eldönteni, hogy melyik verzió az igaz, pláne nem akarom az én véleményem ráerőltetni az olvasóra, inkább csak „feltálaltam”, tessék megrágni és döntse el ki-ki maga, melyikben hisz. (esetleg egy újabb, itt nem olvasható verzióban) Abban azért állapodjunk meg, hogy bár más-más valószínűségfaktorral, de bármelyik lehet igaz. Vagy akár több is párhuzamosan. Nyilván van olyan ami abszolút hihetőnek tűnik, van ami elképzelhetőnek és van köztük ami kevésbé valószínűnek, de ha arra gondolunk, hogy a Világpolitika elmúlt évtizedeiben mennyi susmus, sumákolást és hazugságot láthattunk, akkor arra a megállapításra juthatunk, hogy itt bizony bármi előfordulhat és annak az ellenkezője is. Bevallom, nekem a legnagyobb meglepetést az okozta, hogy egy ilyen, látszólag egyszerű és sima ügy mögött valójában mennyi sok érdek húzódhat meg. Amikor írni kezdtem, nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú lesz a lista. Tippeltem 2-3 verzióra, ehhez képest itt van kapásból hét. És mint céloztam rá, egyáltalán nem biztos, hogy teljes a névsor. Nem biztos, hogy aki nagyon keres, az nem talál egy nyolcadikat, esetleg kilencediket.

Érdekes, nem?